Szenc

 

           Szenc Szlovákia délnyugati részén terül el. Történelmét a 13. századtól kísérhetjük figyelemmel. Nevének eredete a régi magyar Synch személynévből származik, melynek előzménye a magyar szem főnév.

            A várost legelőször Roland gróf és palatínus okirata említi 1252-ben, Zempch néven. Később  Zempch-ből Scempch lett, majd Senncz, illetve Sempch volt. Mostani nevét 1920-tól viseli. I. Károly uralkodó 1326-ból származó okirata fölújítja Szenc község határait. Korvin Mátyás uralkodása idején a XV. század 80-as éveiben a község városi előjogot szerzett.

Címere, a lépegető oroszlán koronával és két farokkal, a 16. századból származó iratokon már megtalálható.

Virágkorát a XVII. században élte, amikor a környék legjelentősebb gazdasági és vásáros központjaként tartották nyilván.

A XVIII. század elején a szabóknak, később a fazekasoknak, korsósoknak  Szencen már saját céhük volt. A múltban piacairól, vásárairól híres város műemlékeiből századunkra már csak egy töredék maradt fenn. Ilyen például a főtéren álló Immaculata – Szeplőtelen fogantatás szobra , melyet 1747-ben  a hála jeléül állítatott a Bornemisza család az 1714-ben pusztító pestisjárvány megszűnésének emlékére.  A téren található meg  a középkori városok jellegzetes építménye: a pellengér-szégyenoszlop is, melyet Bátori András földesúr építtetett 1552-ben.. Tolvajok és más nyilvános bűnözők megszégyenítésére szolgált. Fennmaradt egy írásos emlék, mely szerint 1609-ben egy varázslót álítottak mellé, aki megátkozta a városka hagymatermését.

 

 

Szenc legértékesebb emlékműve a város délnyugati részén egy dombon épült Szent Miklós-templom. Alapjai a gótika korából származnak, ma is meglévő barokk jellegét több átépítés után a 18.században kapta. Írásos emlék már 1308-ban említést tesz a Szempcz község plébániájáról. Az eredetileg kora gótikus templomot 1326-tól többször átépítették. További átépítésekről szóló dokumentumok 1561-ből származnak, reneszánsz jellegét 1633-ban, a barokkot 1740-ben kapta. A templom  négy oltárából a főoltár a Szent Miklós-oltár, a baloldali a Fájdalmas Szűzanya oltára, míg a jobboldali Szent László és Szent Teréz nevét viseli. Érdekessége a több ezer gyöngyből készült gyöngyösoltár is. Az oltárok rokokó stílusban készültek. A templom körül lévő kis teret kőfal veszi körül, a kálvária – keresztút állomásait ábrázoló domborművekkel.

A templom tőszomszédságában kezdődik a   Pincesor, amely Szenc legrégibb negyede. A Pincesor a Szőlőhegybe megy át. Az itt levő szőlőt a Szent Orbán-szobor vigyázta, mely barokk stílusban épült. A Nagystift a Pincesor jellegzetes épülete, valamint a legnagyobb méretű történelmi jelentőségű műemlék a városban. Eredetileg az Esterházy család kastélya volt. A későbbiekben az akkor uralkodó Mária Terézia különböző intézményeket müködtetett benne. Így női javítóintézetet, melynek textilüzemében a nők dolgozhattak. 1780-ban városi árvaház és iskola, majd Balassa gróf az uralkodó jóvoltából katonai iskolát és tisztképzőt hozott itt létre. Napjainkban az épületnek több tulajdonosa is van, egy része zöldségraktárként is szolgál.

Szlovákia egyik legrégibb reneszánsz emlékműve is Szencen található. A Műemlékek Állami Jegyzékében Törökházként szerepel. Eredeti reneszánsz családi kúria, melyet a XVI. század  második felében építtetett Battyán Kristóf. A vármegye itt tartotta hivatalos üléseit 1757-ig. A Törökház elnevezésre a magyarázatot az építkezés időpontja és az épület külseje között vont párhuzam adja, mivel a saroktorony, valamint az első emeleti ablakok és a félkörívekből kialakított pártadíszlet közötti lőrések növelik a kockaszerü épület erődítmény jellegét, a közvélemény ezt a tényezőt párosította az építkezés időszakában még fokozott török veszedelemmel, és tévesen a törökök elleni védelem céljából felépített és megerősített háznak tekintette a családi kúriát. Pedig az építészeti elemek komoly hadviselésre gyakorlatilag használhatatlanok voltak, csak az építtető társadalmi rangját kívánták jelezni.

 

           A XIX. századból is maradt pár említést érdemlő műemlék. A zsinagóga 1825-ben épült, 1924-ben felújították, a szecesszió és orientális építészet jegyeit viseli. Egyedüli műemlék Szenc környékén, mely a zsidó vallású közösséget szolgálta. A második világháború után, a szenci zsidók közül nagyon kevesen tértek vissza a városba. A zsinagóga eredeti küldetése megszűnt. Napjainkban a város és a zsidó hitközösség igyekeznek, hogy támogatót találjanak a felújításához, amely a remények szerint Pozsony megye segítségével galériát alakít majd ki az épületből. A zsinagógához hagyományos mikve is tartozott.

Szintén műemlék a  sétálóutcán a Szentháromság-kápolna, mely szerény berendezésű, dísztelen épület, mely csupán a búcsú alkalmával van nyitva.

 E kápolnától nem messze terül el a város ismertségének megalapozója, a Napfényes tavak. A tavat már az 1252-ből származó okirat is említi. Rekreációs célokra azonban csak 1919-ben nyitották meg.

Műemléknek számít az egykori főtéren a nagyszombati útra kanyarodó kereszteződésben álló, 1882-ből származó Szent Vendel-szobor is.

               Szenc neves szülötte Szenczi Molnár Albert, az ismert református prédikátor, egyházi író és fordító, kinek maradandó emléket állítottak 1995. október 14-én a város főterén. A prédikátor nevét viseli mindhárom szenci oktatási intézmény is – gimnázium, iskola, óvoda, valmint művelődési klub is működik a városban ezen a néven.

 

Szenczi Molnár Albert (1574 - 1634)

 

Szenczi Molnár Albert 1574-ben született a Pozsony megyei Szencen jómódú, mezővárosi, református molnárcsaládból Apja elszegényedése miatt saját erejéből végezte tanulmányait. Győrben, Göncön, majd Debrecenben tanult. Éppen akkor volt Göncön, Károlyi Gáspár környezetében, amikor kinyomtatták itt az első teljes magyar nyelvű Bibliát. 1590-ben egyetlen garas nélkül németországi tanulmányútra indult, kezdetét vette több évtizedes vándorélete, amelynek nagyobbik fele két kisebb megszakítással Németországban telt.

Először Wittenbergbe ment, mint a protestáns magyar diákok többsége, majd innen Heidelbergbe, a német kálvinisták leghíresebb egyetemére. Tanulmányait azután Strassburgban folytatta, ahol magas színvonalú nyelvi-filológiai képzésben részesült, de mint kálvinistát a lutheránusok csakhamar elüldözték. 1596-ban bejárta Svájcot, végiglátogatta a kálvinista városokat, s három hónapos utazást tett Itáliában. Az év végén visszagyalogolt Heidelbergbe, ahol pestis pusztított, és bár mindenki menekült, ő maradt, és szörnyű nyomorúság közepette tanult tovább.

1599-ben hazalátogatott, végigkóborolta fél Magyarországot, hogy pártfogókat keressen irodalmi és tudományos terveihez. Bár sikerült polgároktól és főnemesektől némi pénzt összegyűjtenie, úgy érezte Németországban jobbak a kilátásai, és visszatért ide. Egy-egy félévet eltöltött még a heidelbergi és a herborni főiskolán, továbbra is nyomorogva, majd 1603-ban egy időre a Nürnberg melletti Altdorfban telepedett le, és itt fél év alatt elkészítette latin-magyar és magyar-latin szótárát, amelyet Rudolf császárnak ajánlott. Személyesen be is mutatta neki Prágában, és ez alkalommal Kepler, a nagy csillagász is fogadta.

1606-ban elkészült zsoltárfordításaival, és ekkor már a tudományos élet elismert alakja volt. Barátainak közvetítésével elnyerte Móric hesseni fejedelem támogatását, és Marburgba költözött. Itt előbb Károlyi Gáspár bibliafordítását dolgozta át, majd közzétette nyelvtanát, és újból kiadta szótárát. 1611-ben megházasodott, feleségül véve Kunigunda Ferinariát (Wildprätert), Oppenheimbe költözött, és a biblia második, függelékekkel bővített kiadásán dolgozott. Jelentős irodalom- és tudományszervező tevékenységet is folytatott: ő volt a német református főiskolákon tanuló magyar diákok központja. Támogatta, irányította őket.

Munkáinak visszhangja támadt Magyarországon is, és többen igyekeztek őt hazatérésre bírni. 1612-ban Szenci Molnár haza is érkezett, és Batthyány Ferenc udvari prédikátora lett. De nem találta a helyét a németországihoz képest elmaradottabb, szegényesebb hazai viszonyok között, és bár más állomáshelyekkel is próbálkozott, és még Bethlen Gáborral is tárgyalt alkalmaztatásáról, végül 1615-ben családjával együtt visszatért Németországba. Úgy vélte, magyar kulturális-irodalmi misszióját csak német földön tudja megvalósítani.

1619-től Heidelbergben élt, és 1622-ben itt csaptak le rá a harmincéves háború viszontagságai. Az ellenséges császári csapatok elfoglalták a várost, Szenci Molnárt kirabolták, megkínozták. Elmenekült Hanauba, és két esztendőt itt töltött. Ezalatt kétszer is ellátogatott Hollandiába, és Bethlen Gábor megbízásából lefordította Kálvin Institutióját.

1624-ben Bethlen meghívására végleg hazatért Magyarországra. Élete utolsó tíz évéről kevesebbet tudunk, mint az előző évtizedeiről, amikor húsz éven át naplót vezetett. Egy ideig Kassán élt, feltehetőleg tanárként, majd 1629-ben Bethlen Kolozsvárra rendelte. Művelődéspolitikai és diplomáciai kérdésekben vette igénybe szolgálatait. Bethlen halála után, élete utolsó kolozsvári éveiben, eléggé elszigetelődött és elszegényedett, bár külföldi kollégái továbbra is számon tartották.

1634 januárjában, ötvenkilenc és fél évesen, pestisben halt meg Kolozsvárott.

Szenci Molnár a késő humanista protestáns polgári irodalom jelentős alakja volt, „az irodalom szenvedélyének tán első rabja magyar fajunkból” (Négyesy László). A protestáns hagyományok jegyében humanista kulturális misszióját mindenekelőtt a tudományos és közvetítő tevékenységben látta. Fő célja az volt, hogy a protestantizmus szellemi közkincsét közvetítse a magyar reformátusoknak, a magyarság szellemi színvonalát fölemelje a nyugati példaképek rangjára, ugyanakkor a nyugati népeknek bemutassa a magyar nyelv és szellem teljesítményeit. Legfontosabb műveiként szótárát, nyelvtanát és zsoltárfordításait tartjuk számon.

Latin-magyar és magyar-latin szótárát a magyarországi tudományos és iskolai élet szükségletei hívták létre, valamint annak a felismerése és érvényesítési szándéka, hogy a magyar nyelv immár egyenrangú társa a művelt európai nyelveknek. Az 1604-ben Nürnbergben megjelent első kiadást 1611-ben Hanauban követte a második és 1621-ben Heidelbergben a harmadik. Az újabb kiadások részben bővültek a magyar nyelvi anyag terén, részben kiegészültek a szavak görög megfelelőivel.

Szenczi Molnár szótára nemcsak a magyar szókincset gyűjtötte egybe, hanem földrajzi, történeti, mitológiai nevek, tudományos fogalmak magyarázatával is szolgált, és ezáltal enciklopédiaként is lehetett használni. Ezenkívül szólásmondásokat is tartalmazott, valamint szabályozta a helyesírást. A németországi perspektíva és környezet nyomaként egyes címszavak a külföldi olvasó informálásának célzatával fogalmazódtak meg. Szenczi Molnár szótára kétszáz esztendőre a magyar szótárirodalom alapjává vált, görög része pedig egészen a múlt századig egyedülálló volt a maga nemében.

Hasonlóan úttörő szerepet töltött be a kor tudományos színvonalát képviselő magyar nyelvtana (Nova grammatica Ungarica, Hanau, 1610). Egyetlen számottevő előzményét, Sylvester János magyar nyelvtanát Szenczi Molnár nem ismerte. Mindenesetre hozzá hasonlóan a héber és latin felől közelített a magyar nyelvhez, tehát a kor tudománytörténeti állásának megfelelően olyan szempontokat alkalmazott, amelyek a magyar nyelv rendszerét csak külsődlegesen írhatták le. Alaktan mellett már mondattant is tartalmaz nyelvtana, amely elsősorban azzal a célzattal készült, hogy idegenek számára lehetővé tegye a magyar nyelv elsajátítását. Míg Sylvester nyelvtana hamar feledésbe merült, Szenczi Molnáré megalapozta a magyar nyelv tudományos kutatását, és kézikönyvként is hosszú időn át használták.

Szorosabban vett irodalmi szempontból Szenczi Molnár legjelentősebb alkotásának zsoltárfordításai tekinthetők. Németországi hatásokra azt tűzte ki maga elé célul, hogy filológiai és poétikai szempontból egyaránt pontos és hiteles műfordítást készítsen a Zsoltárok Könyvének teljes anyagából. Ismerte az addig megjelent magyar zsoltárátköltéseket, de néhány kivételtől, pl. Balassiéitól eltekintve, nem tartotta őket sem teológiai, sem esztétikai szempontból sikerültnek. Clément Marot (1496-1544) és Theodor Beza (1519-1605) genfi kálvinisták francia zsoltárainak Ambrosius Lobwasser (1515-1585) által készített német fordításait és a hozzájuk tartozó reneszánsz dallamokat vette alapul. A Psalterium Ungaricum 1607-ben jelent meg először Herbornban.

Ahhoz, hogy a zsoltárgyűjtemény magyarra fordított darabjait eredeti dallamukkal lehessen énekelni, komoly metrikai nehézségeket kellett leküzdeni. Sorról sorra meg kellett őrizni a szótagszámot és lehetőség szerint azt a ritmust is, amelyet a francia és német énekekben a dallamokhoz igazodó időmértékes verselés teremtett. Szenczi Molnár fordításai hol a magyaros hangsúlyos verselés formáin belül igyekeznek visszaadni az eredeti ritmust, hol olyan sorokat tartalmaznak, amelyek a korabeli magyar költészetben szokatlan módon szinte már jambikus, néha trochaikus ritmusúak. Formai igényességük és eredetiségük mellett Szenczi Molnár zsoltárai mélyen átélt, személyes vallomások is, amelyektől a korabeli magyar református egyház vezetői kezdetben idegenkedtek. A XVII. második felére azonban már a református gyülekezetek legkedveltebb énekeivé váltak. A százötven zsoltárt százharminc dallamra lehetett énekelni, s a százharminc dallamhoz csaknem ugyanannyi versforma tartozott, így a magyar Zsoltárkönyv eddig nem látott formai sokféleséget hozott a magyar költészetbe. Nemcsak a református (protestáns) gyülekezeti éneklést határozta meg máig ható érvénnyel, de mint egyéni költői teljesítmény is messze kimagaslik az átlagból.

Szenczit érdekelték a nyelv lehetőségei, ezt mutatják latin rejtvényei (Analecta Aenigmatica 1608) és költői játékai, képversei (Lusus Poetici 1614), valamint az 1610-es években szerzett magyar időmértékes alkalmi versei.

Szenczi Molnár prózai műveket is fordított, éspedig a református egyházi irodalom nehézkes, ortodox termékeit. 1617-ben Oppenheimben Abraham Scultetus (1566-1624) heidelbergi udvari lelkész prédikációgyűjteményének fordítását adta, 1621-ben Heidelbergben a német reformátusok közkedvelt Bullinger-Frisius féle imakönyvét Imádságos könyvecske címmel. Legnagyobb fordítói vállalkozása Kálvin teológiai főművének, az Institutiónak a magyarítása volt, amelyet Hanauban jelentetett meg Az keresztyén religióra és az igaz hitre való tanítás címmel. Bár a magyar nyelvű teológiai irodalom sokféle értékes hagyományát magába olvasztja ez fordítás, és prózája mind fogalmi-terminológiai, mind stilisztikai téren magas színvonalú, bonyolult körmondatai, teológiai okfejtései miatt nem volt széles körű hatása, mert aki megérthette volna, az tudott latinul és eredetiben olvasta a művet.

Olvasmányosabb fordítás volt azé a tanulságosnak szánt erkölcsfilozófiai elmélkedésé, amelyet Georg Ziegler 16. századi latin nyelvű munkájának német szövege alapján készített Szenczi Molnár, és Discursus de summo bono, Az legfőbb jóról már Magyarországon, Lőcsén jelentetett meg 1630-ban. Ez volt az utolsó nagyobb munkája, és benne kiérlelten, letisztultan szólalt meg még egyszer a XVI. századi reneszánsz műpróza világos, áttekinthető kifejezésmódjának hagyománya, amely egyébként ekkorra már elszigetelődött: kiszorította a manierista retorika terjedő divatja. Szándékában állt még németből lefordítani a puritanizmus egyik alapművét, L. Bayley Praxis pietatis (A kegyesség gyakorlása) című könyvét, de amikor meghallotta, hogy Medgyesi Pál angol eredetiből dolgozik ugyanezen, ifjú kollégáját bíztatta a munka folytatásával.

E nagyobb művei mellett Szenczi Molnár számtalan kisebb, alkalmi kiadványt írt és szerkesztett, tudományos és szervező munkássága részeként. Akadnak köztük latin nyelvűek is. Mindenekelőtt hazai egyháza szükségleteit igyekezett kielégíteni. Mikor 1612-ben Oppenheimben megjelentette a Károlyi-féle Biblia-fordítás javított szövegét, a kiadványt szinte református egyházi kézikönyvvé bővítette: kiegészítette saját zsoltárfordításaival, más templomi énekekkel, imádságokkal, a heidelbergi káté alapján kompilált Kis katekizmusával stb. Híd-szerepének megfelelően több kisebb írásban tájékoztatta a külföldi közvéleményt a magyarországi protestantizmus helyzetéről, illetve emlékeztette hagyományaikra a hazai reformátusokat. Ennek a tevékenységének kitüntetett alkalmául szolgáltak azok a magyar és latin nyelvű ajánlások és előszavak is, amelyeket saját könyvei elé írt.

Szenczi Molnár Albert a polgári szellemű magyar protestáns művelődés legszorgosabb munkása volt. Prédikátor-elődei és kortársai közül ő volt a legszélesebb látókörű: a magyar kultúra ügyét európai perspektívából látta és európai eszmények jegyében szolgálta. Fordításai révén stilisztaként is fontos helyet foglal el a XVII. század elejének késő-reneszánsz magyar irodalmában. Szenczi Molnár Albertnek nagy szerepe lehetett abban, hogy Bethlen Gábor és I. Rákóczi György gyulafehérvári főiskoláján egymás után jelentek meg a neves német tanárok.